Amit Kínával kapcsolatosan tudunk, pontosabban tudni vélünk, az igaz. Meg annak az ellenkezője is. A magyarázat pedig kézenfekvő, ugyanis Kína nem csak a területét illetően hatalmas ország, de a világ népességének 1/6-át is ők adják, így minden állításra bőséggel lehet hozni példát. Egy dolog vitathatatlan: Kína egy külön világ a Földön. A kínaiak életét az évezredes tudományokon és filozófián nyugvó hagyományok alakítják napi szinten. Ez viszont a külföldiek számára gyakorta nehezen érthető szokásokat eredményez a mindennapi életben. Összeszedtünk pár olyan furcsa és zavaró szokást, amelyekre egy kínai utat tervező turista szerencsés, ha lélekben jó előre felkészül.
1.) Orrfújás, szipogás és orrszívás
A kínaiak, ha szükségét érzik egy kiadós orrfújásnak, akkor egészen egyszerűen megállnak az út szélén és a porba fújják a felesleges beltartalmat. Ilyenkor csak arra kell vigyázni, hogy a tömegben ne ránk menjen az áldás. Nem használnak zsebkendőt, ugyanis számukra egészen egyszerűen érthetetlen a nyugati emberek zsebkendőhasználata. A kínaiak szerint a legkevésbé sem normális dolog, hogy valaki egy textil- vagy papírdarabba belefújja az orrát, majd szépen összecsomagolja és zsebreteszi, mint egy ajándékot. Persze kuriózumként nagyobb városokban kapható papír zsebkendő, azonban egy ötemeletes hypermarketben mindössze egy kisasztal méretű emelvényt szánnak ennek a haszontalan portékának. A társadalom jelentős része viszont – az arcüregek közötti járatok sajátosságai miatt – inkább szipog és szívja az orrát és a 2. pont szerinti megoldást választja.
2.) Köpködés
Igen, valóban köpködnek, a „jobb kint, mint bent” elv alapján. A kínaiak úgy gondolják, hogy aminek távoznia kell a szervezetből, az távozzon. Ha az orrfújás nem megy, akkor ezt az opcionális megoldást választják. Nem gondoltuk volna, hogy meg lehet szokni, de viszonylag gyorsan túltettük magunkat ezen a népszokáson. Őszintén megvallva, a kibocsátást megelőző harákolás a legrosszabb része a projektnek, a placcsanás már szinte megváltás a hallgatóság számára. Egy idő után már csak az igen közeli hangokra figyeltünk fel, nehogy bennünket találjanak el. Legrosszabb egyébként a zárt térben (pl. vonatperonon) való köpködés. A 2008-as pekingi olimpiát megelőzően volt egy államilag elrendelt tréning a helyi lakosok számára, hogy leszoktassák őket erről a nyugati vendégek számára visszataszító szokásról. Lehet, hogy az olimpia alatt működött a köpködési tilalom, de azért – ha Pekingben kevésbé is – találkoztunk ezzel a szokással. A COVID óta nem voltunk Kínában, ezért kíváncsi lennék arra, hogy azóta mennyiben változott meg ez a szokás.
3.) A rettegett 4-es szám
A négyes szám kínai kiejtése pont úgy hangzik, mint a „halál” szóé. Ebből kifolyólag rendkívül rossz jelnek tartanak mindent, amiben a 4-es szám szerepel. Emiatt aztán nincs pl. 14. emelet sem – van helyette 13A és 13B – és nem vesznek semmiből sem 4 darabot, valamint durva illetlenség valamiből 4 darabot adni. Nagyon jó szám viszont a 3, 6, 8 és 9. A kilences a legjobb, azt egy időben csak a császár használhatta (A Tiltott Város kapuin is 9 sorban 9 szegecs található… 9×9=81, a számjegyek összege 8+1=9). A nyolcast is imádják, az a feltörekvő prosperitást szimbolizálja, nem véltelenül kezdődött a pekingi olimpia 2008. év 08. hó 08. napján 08 óra 08 perc és 08 másodperckor.
4.) Külföldiek fotózása
Bár egyre több turista utazik Kínába, a mai napig feltűnő jelenség – főleg kisebb városokban – egy nyugati arc a helyiek számára. A vagányabbak közös fotózkodást kérnek, de szép számmal vannak olyanok is, akik egészen egyszerűen csak úgy lefotózzák az embert. Ezek az esetek hatványozottan előfordulnak egy-egy szőke és kék szemű turista esetében. Számtalanszor szembesültünk azzal, hogy sokkal érdekesebbek voltunk a helyiek számára, mint az a XI. századi pagoda, vagy akár a Nagy Fal. Ez ellen tiltakozni felesleges. Személyiségi jogok, GDPR, stb. szintén az értelmezhetetlen nyugati dolgok közé tartoznak.
5.) Bárhol, bármikor tudnak aludni
De tényleg… Közterületen, munkában, kiránduláson… és ez nem a lustaság jele, hanem csak erőt gyűjt a polgártárs a következő feladathoz, tartalékolja az energiáját, ez náluk az energiatakarékos „stand by” üzemmód.
6.) Kai Dang Ku
Ez nem más, mint az ülepénél sliccelt nadrág. Amíg egy kisgyerek nem lesz szobatiszta, addig ilyenben jár. Télen-nyáron. Nyugati emberek vérmérséklettől függően mókásnak, avagy botrányosnak tartják, hogy villog a gatyóból a gyerekek alfele, de ez a szokás a kínaiak gyakorlatiasságán és takarékosságán alapul. A nyugati emberek nem túl észszerű szokásának tartják azt, hogy a gyerek egy pelenkában cipeli a „motyót” addig, míg anyuka ki nem cseréli rajta a pelenkát. A kínaiak gondolkodása szerint jöjjön ki az, aminek ki kell jönnie, és ha már kijött, akkor nem viszik magukkal. Ha a gyerekre rájön az ihlet, akkor egészen egyszerűen megállnak egy csatornaszem/utcai szemetes felett, de legrosszabb esetben a gyerek feneke alá tesznek egy újságpapírt vagy nejlon zacskót és ezzel szó szerint elintézve a dolog. Mondjuk tömegközlekedési járművön van egy kis orosz rulett jellege a dolognak. Mindenesetre láttam a buszon olyat, hogy kisfiú esetében az apuka a mutató és a középső ujja közé fogva elzárta a csövet. Egyébként fogalmam sincs arról, hogy egy kislány esetében milyen technikával csökkentik ezt a kockázatot. A sliccelt gatyó ellenzői mindig felvetik, hogy milyen könnyen felfázhatnak, illetve micsoda fertőzéseket szedhetnek össze így a gyerekek. Ez egy nyugati hiszti. Elméletileg előfordulhat, de meglehetősen ritka eset lehet bármelyik, mert a kínai szülők nem szivatnák magukat azzal, hogy emiatt állandóan szaladgáljanak a gyerekekkel az orvoshoz. Az esetleges hátrányokat pedig bőven kompenzálja az, hogy a gyerek sokkal hamarabb lesz szobatiszta, nem terheli a környezetet a rengeteg használt pelus, ráadásul rengeteget lehet spórolni. Egyébként mielőtt nagyon leszólná valaki a kínaiakat, meg kell jegyezni, hogy az öregek elmondása szerint a múlt század elején még Magyarországon is használatban volt hasonló ruhadarab.